Viselkedésmintáinkat már gyerekkorunkban a környezetünktől, családunktól tanuljuk el. Megtanuljuk, hogyan reagáljunk, ha valami nem úgy történik, ahogy nekünk jó. 
Felnőttként reflexből reagálunk a tanult viselkedésminták szerint. Ezek a minták az agyban fizikailag is nyomot hagynak. Mint egy automata ami gombnyomásra mindig ugyanazt teszi, mi is adott élethelyzetre mindig ugyanúgy reagálunk. Pl. Ha valaki az orrunk elől elviszi a kiválasztott utolsó sütit, akkor tehetetlenség-érzet, önsajnálat jár át többségünket. Ekkor az agy befeszül, ebből a kellemetlen szorult érzésből dühvel könnyen kiszabadulhatunk. Pl. ráripakodunk az illetőre - feltéve, ha gyengébb (egy nőre, egy idősebbre, egy kisebbre, gyerekünkre, kutyánkra), egyébként lenyeljük rossz érzésünket.

A legtöbb emberben föl sem merül a gondolat, hogy megfigyelje, mi történik? És hogy rossz érzése a rossz beidegzés - csökkent agyi funkció következménye. Pedig reagálhatnánk tudatosan is: a megváltozott helyzetet és lehetőségeinket mérlegelve hozunk döntést és aszerint cselekszünk. Pl. Az elfogyott süti láttán eszembe jut, hogy egészséges ételekkel akarom kényeztetni testem, és választok egy zamatos almát helyette.

Ha rádöbbenünk, hogy rossz érzéseinket nem más ember vagy a világ okozza, hanem a tanult viselkedésmintáinkba merevedett agyműködés - akkor már csak  kezelni kell agyunkat. Ezt úgy lehet, hogy nem engedünk a reflexes viselkedésnek, hanem megfigyeljük mi történik? Már maga a figyelem egy olyan agyi funkció, amely kimozdít a reflexes automatizmusból. És ekkor már képesek vagyunk szándékaink szerint reagálni az agyi beidegzéseink helyett. Ha rendszeresen így teszünk, akkor új viselkedésmintát alakítunk ki. Így apánk élete, hite helyett saját életet élhetünk, saját magunk választotta sorssal.