Egy erős meditálás (értsd: kiegyenesítette a gerincem és egyéb fizikai változásokat is létrehozott bennem maga a meditáció) után az alábbit álmodtam mára virradóra:

Az álom története, szereplők:
Hiányoltam a kutyámat, Angyalt. Körülnéztem és észrevettem, hogy beleesett egy ciszternába (vízzel teli, mély gödörbe), amiben teljesen elmerült. Állt ott nyugodtan, mozdulatlanul, bízva abban, hogy időben rátalálok. Azonnal kihúztam onnan.
Élmények az álmomban:
Rögtön felismertem, hogy a helyzet gyors cselekvést kíván. Nem estem pánikba. A kutya is nyugodtan állt, bár nem jutott levegőhöz. Nyugodtan lenyúltam érte és kihúztam.

Az álom, mindig az agyban, a tudatunkban lezajló dolgokról szól. Sosem a szereplők és a történés a lényeg, hanem az élmények.

Ez az álom azt jelezte nekem egyrészt, hogy elég tudatos vagyok már, helyén az eszem váratlan szituációban is. Nem az érzelmeim és szokások vezetnek, hanem a józan ész. A kutya végtelen nyugalma azt jelzik számomra, hogy a tudatomban megjelent egy nagy fokú bizalom, hit, félelemnélküliség. Az emberi (beszűkült) tudat (mely fél a megfulladástól, a magára hagyottságtól, tehetetlenségtől, stb.) szorongása feloldódott.
Ez az átlényegülés folyamata: a beszűkült emberi tudat szorongásmentes kitágult tudattá alakul.