A hazugság ára a boldogtalanság.
Önmagunkkal kíméletlenül őszintének kell lennünk.

Hallgatom Görbe Nórát, ahogy nyilatkozik az életéről Szili Nórának. Azt mondja, hogy a négy perces "Linda visszatér" demo felvételét egy napos fekvéssel pihente ki. Valamint amikor nem bírja elég magasra emelni a karját, akkor a férje figyelmezteti, hogy nézzen bele a személyi igazolványába, és vegye észre, hogy már nem húsz éves.
Majd a riporter kérdésére: "Érzi a korát?" a válasza: "Egyáltalán nem".
Hát akkor miért kell többet pihennie, mint fiatal korában? És miért nem képes elég könnyedén magasra lendíteni a karját?
Talán csak nem a korát érzi?
Micsoda önáltatás ez? Nagyon sokan beleesnek az önámítás csapdájába. Ebből élnek a megfiatalító műsorok. Ezekben is - kivétel nélkül - mindenki azt mondja, ő fiatalnak érzi magát, nem érti, hogy kerültek rá a ráncok, a plusz kilók, a bibircsókok...
Hazudnak. Igenis érzik, hogy boldogtalanabbak, fáradékonyabbak, búskomorabbak, motiválatlanabbak, mint korábban. A csúnyulás, a romló egészség ugyanis a rossz közérzettel, a fáradtsággal kezdődik. Csak a sokszor ismétlődő rossz (öreges) közérzetből alakul ki a betegség, az öregség. A testünk igenis tükrözi a közérzetünket. 
De ezt kevesen merik őszintén kimondani.
Ennek a hazugságnak, önáltatásnak az ára a sok csalódás, dráma és kódolt boldogtalanság.

Ha ugyanis látom a problémát (pl. a kocsimból folyik az olaj), akkor tudok tenni ellene (az eresztést tömítem, töltök bele olajat). Ezzel a motor és ezen keresztül a járművem teljes tönkremenését elháríthatom.
Ellenben, ha azt állítom, nem csöpög az olaj, minden ugyanolyan, mint régen, akkor egy darabig fenn tudom tartani a működő jármű látszatát. Majd törvényszerűen jelentkezik a katasztrófa, a dráma.

Ugyanez van az élet minden területén. Ha egyszer nem jól érzem magam a munkahelyemen, akkor áltathatom magam azzal, hogy ez egy jó állás - egy darabig! Aztán hirtelen szembesülök a drámával, hogy elküldtek.

Vagy egy párkapcsolatban elhitethetem magammal férfiként, hogy nem kell döntést hoznom a nősülésről, hogy felvállalom-e a rokonság előtt is a nőt, akivel élek. Aztán egyszer csak a döntésképtelenség (nem vagyok hajlandó a kocsimmal kapcsolatos felelősséget felvállalni, csak használom, így észre sem veszem, hogy már folyik az olaj) oda vezet, hogy nem értem, miért maradtam egyedül.

Sőt! Áltathatom magam, hogy jó ez az emberlét, így ahogy van, hisz mindenki elégedett vele. Ettől még nem kerülhetem el az idősödéssel egyre sűrűbben jelentkező drámákat. Amik mind a materialista énkép következményei. Ugyanis az életkor előrehaladtával minden képességünk, tehetségünk, egészségünk, lehetőségünk, örömképességünk csökken. Az anyagi világban a matéria kopik, elhasználódik. A csökkent adottságok pedig - mint vadállatot a sarokba szorítás - félelemmel töltenek el, dühös önvédelemre késztetnek. Ezért minden materialista szemléletű, öregedő ember életében törvényszerűen jelentkeznek a drámák (pl. gyógyíthatatlan betegség, kiszolgáltatottság). Csökken a szeretet, nő a félelem és a düh. Majd a halálakor - a lelki béke helyett - a teljes kétségbeesés uralja. Ezt a problémát csak a materialista világnézetünk időben történő újragondolásával, módosításával, kicserélésével lehet elkerülni.
Sok mozgásképtelen, egészségét vesztett, mások segítségére szoruló idős ember (Csala Zsuzsa öegkori keserűsége http://www.life.hu/drlife/20130114-tuladagolta-a-gyogyszereit-csala-zsuzsa-komika.htm )  kénytelen ezt a világnézeti átértékelést megtenni, vagyis önámítás helyett valódi önazonosságra, öntudatra szert tenni.

Tehát a boldogság kulcsa az őszinteség, a helyes énkép és világkép. Az önazonosság.

Ha valaki nagyon felfokozott érzelmi állapotban van (pl. féltékeny, mert épp most tudta meg, hogy a párja megcsalta) és ekkor elhangzik egy olyan mondat, hogy ráadásul az illető pénisze nagyobb vagy az orgazmusa frenetikusabb), akkor a felfokozott érzelmek olyan mélyen tudják az agyba bevésni az önbizalom-romboló gondolatot, hogy összedőlhet az illető világa, énképe, tudata. Vagyis meghal. Bár a teste működik, de csak vegetál, csak a szokásos mechanikus dolgokat képes elvégezni. Képtelen új dolgokat teremteni, új állást, új szerelmet stb. Megreked. Még a teste él, de hamarosan betegség vesz erőt rajta vagy épp öngyilkos lesz (Csézi szerelme), baleset éri.

Csak az irracionális segít. Az agy érzelmi oldalát kell visszaépíteni. Művészet, spiritualitás, szerelem segíthet, ill. új tudat kialakítása meditálással.

Vagy pl. közlekedési baleset után a drámai esemény oly mély nyomot hagy az agyban, hogy onnantól fél az ember közlekedni. Megmagyarázni nem lehet az agynak, hogy ne így működjön. Csak egy sokkal nagyobb érzelmi inger tudja felülírni az agyban kódolt információt. Ez pedig csak egészséges hormonrendszerrel működik.