A halál nem valami különös dolog. A halál annak a világképnek, eszmerendszernek, tudatnak az összeomlása, amiben korábban éltünk. Életünk folyamán többször élünk át kisebb-nagyobb halálokat. Minél hosszabb ideig élünk, annál többször. Pl. ha elváltunk és rádöbbenünk, hogy a gyerekeinket már soha semelyik férfi nem fogja úgy szeretni, mint egy édesapa és hogy nem tudtuk megvalósítani a vágyott ideális családot. 


De összeomolhat  a világképünk, egy fajta halált élünk meg, ha rádöbbenünk, hogy elhagytak a barátaink a bajban, vagy épp elveszítettük munkaerő-piaci értékünket, fiatalos női vonzerőnket, karrierünk által megalapozott életszínvonalunkat nyugdíjazáskor, stb. A meghalás után ismét fel kell építenünk magunkat, a világunkat. Újjá kell születnünk minden alkalommal, ha rendszerváltás történt vagy gazdasági összeomlás vagy épp egy új generáció kerül hatalmi pozíciókba.
Ha sikerül egy-egy tudati megakadásunkon túllépni, pl. megtanulunk megbocsájtani, akkor olyan nagy lesz életünk minőségében a változás, hogy az egyenesen dimenzióváltás lesz. Vagy ha rájövünk, hogy mi teremtettük a saját sorsunkat a viselkedésünkkel, az eszmerendszerünkkel, a tudatunkkal.
Az élet maga a változás. A tudatunk változása maga a fejlődés. Aki képes alkalmazkodni a változásokhoz, az  újjászületik, az életben marad. Ez az evolúció. 
Ez történik a halálban is. Egyszer csak rádöbbensz, hogy már nem élsz - legalább is nem olyan testi valódban, mint korábban. Ha képes vagy alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, akkor újjászületsz. Ha nem tudsz alkalmazkodni az új helyzethez, ha nem tudsz elszakadni a korábbi tudatodtól, akkor megrekedsz. Pörögsz önmagad körül újra és újra ugyanazokkal a problémákkal találkozva reménytelenül. A reménytelenség, a kilátástalanság, a megakadás maga a kín, a gyötrelem, a pokol.
Az öngyilkos ezt a poklot éli a túlvilágon. Ha ugyanis nem tudott újjászületni itt a Földön, akkor máshol sem tud. Ez nem hely kérdése, hanem a tudat bekorlátozottsága, megrekedése.

Az elakadásból kivezető út a tudatosodás, a megvilágosodás. A tudatosodás lényege, hogy figyeljük az életet, önmagunkat, a világot és tapasztalásainkból okulunk. Ezek alapján új szándékaink születnek, új világképet alakítunk ki, tágul a tudatunk.

A pokol nem egy hely. Pokol nem pusztán a másvilágon lehet. A pokol egy tudatállapot. Olyan korlátozottság, kirekesztettség élmény, amely reménytelenséggel párosul. A pokol az öntudatlanság ill. a materializmus következménye. Bizonyos emberek poklot élnek meg ugyanott, ahol mások mennyországot. Tehát a pokol nem hely függő, nem társadalom függő. Pl. szenvedhet valaki Budapesten ma pokolian egy válástól, attól hogy örökre szétesett a családja. Ugyanakkor Budapesten ma a Mennyországban érezheti magát valaki, akinek épp szerelme megkérte a kezét.

A pokolból való kivezető út a felébredés, a megvilágosodás. (mint a pszichiátriai beteg, aki Napóleonnak képzelte magát, majd meggyógyulva rájött, hogy ez a képzet csak az ő tudatában volt, nem ez a valóság) A felébredés valamely pozitív lelki élmény vagy tudatosodás (az élet tanulmányozása, megértése) hatására történhet. Nem elég ráébredni a valóságra, kitartóan az új életszemlélet szerint kell vezetni életünket. Ez az átlényegülés. Időre van szükség, amíg az összes sejtünk átitatódik az új tudattal. Ha ez megtörtént, akkor már nem kell törekednünk semmire. Elég csak megélni örömmel önmagunkat. Ekkor már nincs lelki vagy testi fájdalom, ekkor már nincs betegség, képességvesztés, öregedés. Azonban van kiteljesedés, kreativitás, életöröm, egészség, tehetség, fiatalság.